Kategória: Blog

Van az az unalmas – egyesek szerint üres – sztereotip mondat, hogy: Minden ember más. De én minden nap úgy fekszem le aludni, hogy ezt a mondatot senki nem tudja megcáfolni. És engem ez nem zavar. Sőt! Szerintem ez csodálatos jellegzetessége az élővilágunknak. Hiszem, hogy minden élőlény is más, nem csak az emberek. Ez a végtelen szépsége.

Érdekes, és hasznos is, hogy nincs két egyforma ember. Teljes mértékben képtelenség, hogy egyforma testtel, lélekkel és gondolkodással létezzünk. Ezt tudományos, vallásos és spirituális elméletekkel is meg lehet magyarázni, egyébként pedig egyszerűen csak észrevenni kell.

Miért olyan nehéz elfogadni, hogy nem vagyunk egyformák?

Ezen évek óta gondolkodom már, és azt hiszem, minden egyes nappal többet tudok erről. Csupán csak azért, mert figyelek. Azt látom, hogy bár a másság furcsaságát a többiek bámulása közben érzékelve firtatjuk, az oka annak a jelenségnek, hogy nem tudjuk elfogadni mások másságát, valójában saját magunkban keresendő. Azt tapasztalom, hogy a mások másságának elfogadása ijesztő és bizonytalan folyamat olyan emberek számára, akik nem akarnak magukkal foglalkozni, mert nem igazán szeretik saját magukat, és nem is értik, nem ismerik saját magukat. Miért?

Talán azért, mert a másság onnantól lehet zavaró, hogy nem értjük meg, és nem tudunk vele mit kezdeni. Tehát azt nem tudjuk, hogyan reagáljunk rá úgy, hogy bennünk ne okozzon zavart, felháborodást, félelmet vagy undort. Csakhogy ez nem más emberektől függ, hanem saját stabilitásunktól. Senki sem kérte, hogy ítéljük meg a másik embert. Ha nem erőltetik ránk mások azon szokásaikat, gondolkodásukat, amely nekünk idegen, akkor mi közünk lenne a másságukhoz? Csupán félelemből és frusztráltságból ítélkezünk, ez egy védelmi mechanizmus. Összehasonlítjuk magunkat a másik emberrel, hogy valahogyan többet tudjunk meg magunkról, miközben nem is figyelünk magunkra, csak bámulunk kifelé, mutogatunk, és inkább nem értünk, minthogy figyeljünk és értelmezünk. Védekezünk akkor is, ha senki sem támad.

Nem állítom azt, hogy mindenkivel együtt akarnék élni, hogy bizonyos látványok, jelenségek nem riasztanak el vagy nem takarom el az 5 éves kisfiam elől, hiszen még nem készült fel a világ minden részletére. De bántani valakit, mert más? Haragudni valakire, mert nem értem, hogy ő miért olyan? Ez a borzasztó a világban, hogy folyton meg akarnánk mondani más embereknek, hogy ők hogyan éljenek… És egyesek még azt is hazudják, hogy szeretnek téged, miközben a valóságodat, a másságodat nem akarják vagy nem tudják elfogadni? Akkor kit szeretnek? Ez védekezés volna? A saját határainkat érdemes meghúzni, ezzel egyetértek. De az élni és élni hagyni elvben én is benne vagyok. Ha én nem hagyom élni a másik embert, ő tőle hogyan várhatom el, hogy engem élni hagyjon?!

Szívfacsaró és riasztó a világ, amely a gondolat, szólás és cselekedet szabadságáért küzd, miközben kategóriákba darálja az emberiséget. Azt a zseniális csodát, amelynek minden egyes egyede más?! Kategóriákba csak azért, hogy jobban tudja kezelni őket, és ez torzítja azt a különbözőségi egyveleget, amely miatt létezhet egyáltalán, hogy a civilizációnk fejlődése folyamatos és sohasem áll meg. Ha mindenki ugyanolyan lenne, ugyanúgy gondolkodna, egyszer csak kihalna az emberiség… Ha csak félünk, azt kívánom, hogy jussunk közelebb magunkhoz, értsük meg a saját másságunkat, és ezután már az ő mássága sem lesz „más”. (Talán…)

A következmények

Márpedig te olyan vagy, amilyen vagy. Ezt te is tudod. Tudod és érzed legbelül, hogy milyen vagy, és természetes, hogy olyan közegekben szeretsz lenni, ahol ezt elfogadják, ahol téged szeretnek. Ezért oda mész. Bármire képesek vagyunk a szeretetért! Lopunk, csalunk, hazudunk, drogozunk, gúnyolódunk, hangoskodunk, verekszünk, kiközösítünk másokat, megteszünk illegális, perverz vagy felháborító dolgokat is, ha a falka hangja ezt kéri. Elhagyjuk a szülői házat, a felekezetet, a baráti kört, az iskolát, a munkahelyet, bármi jöhet, csak minket ne közösítsen ki az a banda, ahol végre elfogadtak minket. És aztán, amikor mutogatnak ránk a család vagy a barátaink elítélően, kinek jut eszébe, hogy nem hagytuk volna el őket, ha hajlandóak lettek volna minket elfogadni… ? Kinek jut eszébe, hogy nem keveredtünk volna „bűnös cselekedetekbe”, ha elfogadott volna minket a saját közegünk?

Ne higgye senki, hogy az embereket olyan könnyen lehet mozgatni, mint a bábukat a sakktáblán. Lehet, hogy egy ideig úgy tűnik, hatással vagy rá, irányíthatod, de aztán egyszer kibújik belőle a saját lénye.

Hogyan szeresselek?

Az igazi szeretet azt a lényt szereti, aki vagy. A hibáiddal, a másságoddal együtt. Egyébként is, a hiba mitől válik hibává? Megint egy felesleges kategória. Valamit csak akkor lehet hibának nevezni, ha van egy cél, ahova el akar jutni az egyén, de nem sikerül, ekkor megállapítható, hogy bizonyos cselekedetek, lépések, viselkedés stb., helytelenek a célhoz vezető úton. De ha nem ismerjük a te célodat? Hogyan nevezhetünk bármit is hibának, amit teszel vagy tettél? Oka volt a cselekedetednek, és engem ez sokkal jobban érdekel. Mert ha hazudsz, lopsz, csalsz, másokat bántasz, akkor valaki téged bántott. Valamiért nem hiszel magadban, hogy másként is lehetne élned és a céljaidat elérned. Nem hibás vagy, hanem áldozata valamilyen jelenségnek az életedben. A bűnözés oka a legtöbbször félelem. Az identitás különbség, a különcség, a személyiségzavar, a „zseni-jelenség”, az introvertáltság, az extrovertáltság, a hangosság, a csendesség, és sorolhatnám mág… pedig nem bűn! Ezer dolog lehet a hátterében mindenféle másságnak, amit csak akkor láthatsz, ha megnyílik neked az az ember, akiről szó van.

A jó és rossz tulajdonságok sem feketék és fehérek. Az egyik ember imádja benned azt, amit egy másik utál. Nincs abszolút jó vagy rossz tulajdonság. Ezek minősítő szavak, a minősítéshez pedig szempont rendszer szükséges. Légy tehát önmagad, majd utána kiderül, ki szeret téged és ki nem. Tudom, ez ijesztő, mert szeretnéd, ha mindenki szeretne vagy ha pont ő, akit te is szeretsz. De hidd el, ezt nem lehet erőltetni, és a hamis szeretet rosszabb, mint a nyílt gyűlölet. Megérdemled az igazi és valódi szeretetet, de ha nem mutatod meg, hogy ki vagy, akkor ezt soha nem fogod megkapni.

Purkald Kriszta

Sokan megköveznének talán azért a mondatért, amit ide mindjárt leírok, de én bárkivel szívesen vitába szállok a témát illetően:

Meggyőződésem – és ezt tapasztalom a kutatásaim és az emberekkel való foglalkozásaim kapcsán is -, hogy az a szó, hogy lusta teljesen feleslegesen félrevezető szó, és szerintem nem is létezik ez az „ember kategória”.

Szerintem a lusta szót azok találták ki, akiket nem érdekel, hogy valamit miért nem akarunk csinálni. Akik simán csak „lelustáznak” téged, nem veszik a fáradtságot ahhoz, hogy kiderítsék, hogy miért nem megy az a tevékenység neked, amit tenned kellene. Ok, lehet, hogy nincs idejük erre, vagy nincs türelmük ahhoz, hogy olyan evidens dolgokkal kapcsolatban, mint a tanulás, a mosogatás, a rendrakás vagy az általad elvállalt munka elvégzése, beszélgetéseket folytassanak veled a lelki nehézségeid feltárásáról, de szerintem kellene. Lehet, hogy nem nekik kellene ezt megtenniük veled, de valakinek igen.

Miért nem vagy lusta?

A lustaság nem egy életmód – bár sokan ezt hiszik -, hanem egy lelkiállapot kivetülése, és valahogy el kellett nevezni ezt a jelenséget. Amikor az emberek valamit nem értenek, akkor adnak neki valamilyen nevet, hogy legalább mutogatni lehessen más emberekre, hogy ők olyanok. Aztán tudósok, elemzők, filozófusok – akik időt szánnak a megfigyelésekre – levonnak sokszáz vagy sok ezer megfigyelésből származó következtetéseket, hogy ezt a bizonyos, érthetetlen jelenséget jobban megértsék, megismerjék, és akárhogy is, de kezelni tudják. Ez a fejlődés útja, nem kétséges. Csupán annyi problémám van ezekkel a folyamatokkal, hogy már az elején elrontjuk, ha leragadunk ott, hogy feltételezzük, hogy emberek bizonyos dolgokat csak úgy „nem akarás” miatt nem tesznek meg. Az igaz, hogy nem akarod megcsinálni azt a tevékenységet, amely elmulasztása kapcsán téged lustának titulálnak, de sokkal érdekesebb ennek az oka, mint az, hogy elnevezzünk téged lustának.

Akkor mégis mit jelent az, hogy lusta?

A lustaság tehát szerintem egy állapot miatt mutatkozó jelenség, és kezelhető. Sőt, nem csak, hogy kezelhető, hanem egy nagyon fontos jelzés! Jelzés egy elakadásra, és ez az izgalmas! Ez az, amivel foglalkozni érdemes.

Több száz embert motiváltam már olyan tevékenységekre, amelyre szükségük volt a munkájuk sikeresebb elvégzéséhez vagy az életükben való továbblépéshez. Ha csak annyit mondtam volna nekik, hogy „Haver, ne légy már ilyen lusta!” – ezzel nem motiváltam volna őket. Ez egy támadás a személy felé, amikor azt mondod neki, hogy lusta. Hiszen ez egy negatív jelző, és ezzel kijelented, hogy ő képtelen valamit megcsinálni, amiért gyorsan el is ítéled, és meg is ítéled, mert őt „rossz”-nak állítod be. És ezután elkeseredik, elkedvetlenedik, talán még dühös is lesz, némiképp tiltakozó, ellenálló, de biztos, hogy még motiválatlanabb is lesz, sőt, már a nyomás kényszere alá is helyezed, és ha van benne megfelelési kényszer, akkor még frusztrált is lesz. Egyetlen szótól? Igen. Tehát elértük a célunkat, ami az lett volna, hogy rávegyük a személyt arra, hogy megcsinálja az el nem végzett feladatokat? Biztos, hogy nem. Lehet, hogy a fenyegetés hatására mégis majd belekezd a tevékenységbe, de szenvedésnek érzi majd, és a minősége sem lesz igazán szuper annak, amit csinál.

Ha tehát valaki szerinted lusta, vagy ha te magadról ezt hiszed, esetleg ezt mondják neked rólad, akkor vizsgáljuk meg, hogy miért nem akarod csinálni azt, amit elvileg kellene. És rögtön itt álljunk is meg, hogy mi az, amit csinálni KELL. A „kell” szó egy veszélyes dolog, mert 10 emberből 9 és fél embernél ez a szó dacot vált ki (akkor is, ha ezt nem vallja be). Nem szeretjük ezt a szót, ezt az érzést. Miért? Mert úgy érezzük, hogy ha valamit csinálni kell, akkor annak elmulasztása bizonyára kárt okoz majd nekünk. Az esetleges veszteségtől pedig félni kezdünk. Tizedmásodpercek alatt zajlik le ez az érzelmi hullám bennünk, de gyakorlatilag félelemmel telik meg az agyunk és ezáltal a testünk is, és némi frusztrációt is érzünk: Mi lesz, ha nem sikerül? Azon kívül, hogy ez önmagában is rossz, mivel negatív érzéseket érzünk, még nagyobb baj, hogy ilyen lelki és testi állapotban bénábbak is leszünk. A pohár kieshet a kezünkből, a szerszámokat nem pontosan használjuk, a papír összegyűrődik vagy elszakad, a billentyűket félreütjük, az ügyféllel esetleg türelmetlenebbül beszélünk stb.

A tanulás közben érzett „kell” érzés pedig blokkokat képez a memorizáló folyamatokban, így kétszer-háromszor vagy akár tízszer is el kell olvasni a tananyagot ahhoz, hogy megértsük és megjegyezzük.

A lustaságnak hívott jelenség akkor következik be, ha valamit nem akarsz megcsinálni, ennek pedig számtalan oka lehet. Nem érted, hogy miért van rá szükséged vagy félsz attól, hogy meg tudod-e csinálni.

A félelem életünk legerősebb és legtöbbször előforduló blokkolója.  Nem kezdünk bele abba, ami balul is elsülhet. A nem megértésből keletkezik egyébként az is, hogy valamit nem tudunk jól megcsinálni. Tehát nem vagy lusta, csupán félsz attól, amit nem csinálsz meg, vagy nem gondolod végig, hogy miért van erre szükséged, vagy végig gondolod, de valójában úgy érzed, nincs is szükséged erre. Nem vagy lusta, teljesen normális ember vagy, aki éppúgy keresi a hasznosságot, mint mindenki más. Próbáld meg tehát megtalálni a céljaidhoz vezető tevékenységben a hasznosságot! Hogyan? Erről már egy másik cikkben mesélek.

Purkald Kriszta

Még több gondolat olvasása Krisztától

Nyugtatókat szedünk ahelyett, hogy megismernénk idegességünk valódi okát, és azt szüntetnénk meg. Ez nem csak azért lehet problémás, mert teletömjük a szervezetünket olyan kemikáliákkal, amelyekre nem feltétlenül van szükségünk – és majd a mellékhatásokat kell gyógyítgatnunk-, hanem azért is, mert vannak olyan érzések – a düh, a félelem, az aggodalom és a frusztráció -, amelyek valami fontos üzenetet hordoznak nekünk. Jeleznek valamit. Gyakran arra utalnak, hogy saját funkcionalitásunk nem tud kiteljesedni. Esetleg arra világítanak rá, hogy nem úgy működünk épp, ahogy a szívünk diktálná, vagy belső lényünk, lelkünk szeretné, márpedig érdemes lenne hallgatni rá.

Félünk a konfliktusoktól

Sokszor nem merjük vállalni a konfliktusokat, pedig valójában minden konfliktus előrébb vihetne minket, amennyiben szembe néznénk vele, hogy mi is a valódi oka. Ha hagynánk, hogy érezzük a dolgok súlyát, a fájdalmas érzelmek megélése és megértése segítene helyes döntést hozni. A legtöbb cselekedetünkre közvetlen hatással van az elme- és lelkiállapotunk, mégis ez az a terület, amivel a legkevesebbet foglalkozunk.

Gyakran érezzük azt, hogy egy meghozott döntés, egy elkövetett cselekedett mintha nem is a mi választásunk lenne? Sodródunk azzal, ami körül vesz, és próbálunk beletörődni? Ennek az egyik jelentős oka vajon nem lehet az, hogy a mindennapjainkban a legtöbbször arra kérnek minket, hogy fojtsuk el érzelmeinket? A szüleink, a barátaink, tanáraink, kollégáink, még a szeretteink is azt sugallják, hogy nem kíváncsiak lelki vívódásainkra? Illik-e egyáltalán kiabálni, veszekedni? Hogyan fejezzük ki, ha mégis megéljük heves érzelmeinket?

Fontos, hogy ne okozzunk kellemetlenséget a környezetünknek. Azonban a megfeleléskényszer, a reakcióktól és a változásoktól való félelem, a jövő bizonytalanságának nyomása vajon nem lök-e el a kívánt jövőtől minket? Hiszen hogyan is érhetnénk oda, ha nem tudjuk vagy nem fejtjük ki azt, amire szükségünk van? Honnan tudhatná a párunk, hogy változásra van szükségünk vagy a főnökünk, hogy utálatos a munkánk, ha ezt soha nem adjuk a tudtukra? Vajon azért nem tesszük, mert nem merjük, vagy még magunk sem értettük meg, hogy ez annyira fontos nekünk, hogy már fizikai tüneteket produkál a probléma a szervezetünkben?

Mit lehet tenni?

A kulturált emberi viselkedés és a higgadt, érthető kommunikációra való törekvés egyértelműen elősegíti az emberek együttműködését, problémakezelését. Azonban sokszor öntenek el minket olyan érzelmek, amelyek ezt megnehezítik. Hogyan lehetne akkor az érzelmek elfojtása nélkül hasznosítani például a düh érzelmet?

A TV reklámok, a barátok, a munkatársak természetes és szintetikus nyugtatókra, altatókra buzdítanak bennünket, amennyiben érzelmi állapotunkat nem tudjuk kellőképpen kontrollálni. Azonban, ha elménk és érzelmeink hullámzását ki is simítjuk fizikai beavatkozással, alvásunkat pedig garantáljuk a szervezetünk „szedálásával”, azzal az aprócska ténnyel talán nem számolunk, hogy mindez a problémára – ami miatt a zavart mentális állapot kialakult -, nem 100%-os megoldás. Az érzelmek és saját akarat elnyomása miatt kialakult életmód és folyamatos önképzavar végül emésztési problémákhoz, migrénhez, ízületi fájdalmakhoz vagy rákhoz vezethet, pedig lehetett volna más irányba is menni. De ki mutatja meg ezt a másik irányt?

Nincs időnk! Olyan gyorsan kell élnünk, olyan fontos pozíciókat töltünk be nap mint nap, hogy nincs időnk megállni és azon gondolkodni, hogy vajon a megfelelő irányban haladunk-e, úgy élünk-e ahogyan szeretnénk, és azt csináljuk-e, amivel teljes mértékben felvállaltan azonosulni tudunk. Ezen kérdések megválaszolása egy komoly üzleti folyamat során talán nem tűnik fontosnak, de amikor a munkavállaló a betegsége miatt fogja „cserben hagyni” munkáltatóját, mert nem tud megjelenni egy fontos tárgyaláson, vagy zavart érzelmi állapotban hibázik, akkor mégis esélyünk nyílik arra, hogy szembe nézzünk a valósággal. A világ viszont rohan tovább. Úgy tűnik, manapság ez a dolga.

Véleményünk szerint az embernek nem érdemes elvárnia embertársaitól, hogy feltétlenül tekintettel legyenek arra, ami számára fontos. Mindenkinek kötelessége és felelőssége saját magát megismernie, megértenie és érdekeiért kiállnia. Ha így tennénk, jobban tudnánk egymáshoz is alkalmazkodni, mert végre tudnánk, hogy mihez alkalmazkodjunk.

A munka világában a kiszámíthatóság a gazdasági egyensúly alapja. Egy probléma vagy akadály elhárítása során érdemes feltárni a gyökérokokat is, hogy a jelenség ne forduljon elő többet. Az ok-okozati összefüggések feltérképezése akár más hibákat is feltárhat, amellyel megelőzhetők egyéb negatív események is. Ha egy munkavállaló nem érzi jól magát a munkaviszonyában, az nem fog javulni csak attól, mert megkérjük rá. Érdemesebb lenne megvizsgálni, hogy a munkáltató mindent megtesz-e a munkavállaló érdekében, hogy az a munka jól elvégezhető legyen. Azonban azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy vajon a megfelelő munkavállalót választottuk-e ki a feladatra. Elképzelhető, hogy sem képességeihez, sem személyiségeihez nem passzolnak a feladatok.

Az őszinte vizsgálódás ugyanolyan fontos egy gazdasági szervezetben, mint egy emberi szervezetben. A probléma tüneteit kezelni úgy érdemes, hogy megtudjuk az okokat is. Nyugtatót vagy altatót csak addig érdemes alkalmazni, amíg úgy érezzük, nem tudunk a problémánk valós forrásával szembenézni. Gyakran csak nincs rá időnk vagy nem tudjuk, hogy lehetnek olyan okok, melyekre még nem gondoltunk.

Egy probléma megoldását soha nem lehet meglátni azon a szinten, amelyen keletkezett. A tünetek további előfordulását nem lehet végleg megszüntetni ott, ahol a tünetek keletkeztek. Ha egyszer engedsz az érzelmeidnek, aztán időt szánsz rá, hogy felfogd, amit érzel, és megértsd, hogy mi történt veled, a dolgok elkezdenek másképpen alakulni benned és körülötted. A szabadság nem az elnyomásban rejlik, a megkönnyebbülést sokszor nem a csend hozza el.

Purkald Kriszta

Még több gondolat olvasása Krisztától